Gyereksírás. Kinyitom a szemem. Sötét van – ez nem jó jel, egyáltalán nem jó. Rutinos mozdulatokkal kitapogatom a telefont a párna mellett: 02:36. Nagyon nem jó.
Hétfő. Nagy bölcsiben. 9:20. Pici dörzsöli a szemét, valami halvány reménysugár felsejlik a borús hétfőben, ma, talán ma kegyes lesz az ég, és lesz itthon egy nyugis fél órám gyerekéletmegmentésmentesen – pakolni.
Többen jeleztétek a minap, hogy szívesen bekapcsolódnátok egy két hetes szétnyílt-hasizom regenerálódós kihívásba, szóval álljanak itt a részletek.
Alapvetően azt látom magam körül, hogy nagyon sok anyuka szívesen sportolna, de valahogy félnek nekikezdeni, kétségeik vannak, valami visszatartja őket. Nem kell nagy dolgokra gondolni, apróságok, amik éppen elegek ahhoz, hogy húzzuk-halasszuk a sport elkezdését és a jól megszokott kis komfortzónánkon belül mozogjunk, amibe aztán elég könnyű benne ragadni.
Szkúzi, el vagyok maradva az edzésnaplóval, nem kicsit, úgyhogy elmaradásomat tisztes hosszúságú bejegyzésben pótlom most.
Amennyire szuperül kitaláltam július végén, hogy augusztusban megnyomom az edzést, és figyelek a kajálásra is, ez annyira nem jött össze.
Azt ismered, amikor az egy órás altatás után az első elsettenkedő lépteidnél felcsikordul a parketta? Azt ismered, amikor a gyereked egész nap nyűgős, de amint apa hazaér tündi-bündi…
Sokat agyalok mostanság a biztonság kérdésén, azon belül is a gyerekeim biztonságán. Igyekszem nem túlaggódni a dolgot, alapvetően nem vagyok egy nagy paramami, de nehéz a sok szembejövő történet mellett elsétálni, főleg, hogy ezek a történetek már nem idegenekkel történnek, nem messzi országokban, hanem itt és most, velünk, veletek.
Ma végre eljutottunk mi is strandolni. Napimádó vagyok, na, imádom ezt a 42 fokot is, bevallom, még akkor is, ha patakokban folyik rólam a víz. Genetika, vagy mi.…