Óda a szárítógéphez Évek óta figyeltelek, Incselkedtünk, szemeztünk, De hogy veled ennyire más az élet, Azt még nem is sejthettük. Szennyes, tiszta, ezt meg vasalni kék, Ruhahalmok mindenütt,…
Bár az újévi fogadalmakat nem, a listákat viszont annál inkább szeretem, úgyhogy íme egy lista azokról a dolgokról, amiken idén szeretnék, legalább egy kicsit változtatni.
Hétfő. Nagy bölcsiben. 9:20. Pici dörzsöli a szemét, valami halvány reménysugár felsejlik a borús hétfőben, ma, talán ma kegyes lesz az ég, és lesz itthon egy nyugis fél órám gyerekéletmegmentésmentesen – pakolni.
Szkúzi, el vagyok maradva az edzésnaplóval, nem kicsit, úgyhogy elmaradásomat tisztes hosszúságú bejegyzésben pótlom most.
Amennyire szuperül kitaláltam július végén, hogy augusztusban megnyomom az edzést, és figyelek a kajálásra is, ez annyira nem jött össze.
Azt ismered, amikor az egy órás altatás után az első elsettenkedő lépteidnél felcsikordul a parketta? Azt ismered, amikor a gyereked egész nap nyűgős, de amint apa hazaér tündi-bündi…
Maholnap öt hónapos a gyerek, én meg egyáltalán nem úgy vagyok a bőrömben, ahogy én azt egy gyerekkel gondoltam, hogy majd két gyerek után leszek, de azért kezdünk alakulni. Őszinte poszt következik.
Vasárnap. Holnap lesz kilenc hete, hogy életet adtam ennek a mellettem szuszogó kis csöppségnek – első gyerek után ilyenkor már harmadik hete nyomtam az edzést. Most viszont úgy döntöttem, nem sietek sehova.
Indulni kéne. Jaj, de olyan álmos vagyok. Iszok egy kávét. Nincs idő, megy a hév. Menni kéne. Utána olyan jó lesz. De úgy fúj a szél. Inkább ma maradok itthon. Á, nem jó, holnap sem tudok menni, ma kéne menni.