„Bárcsak előbb tudtam volna!” – ez a mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. Sportoló nők, fiatalok, anyák, akiknek, mint nekem, az egészséges életmód, a sport ugyanúgy az életük része, és ahogyan régen én sem tudtam, ők sem, mert a témával (megelőző jelleggel legalábbis) senki nem foglalkozik. Szinte senki.
A minap virtuális beszélgetésbe kapcsolódtam, és a kérdés, amit jogosan nekem szegeztek, az volt, hogy milyen szakmai cikkel tudom alátámasztani azt az állításomat, hogy a női testnek (többek közt) az ugrálás, a rázkódás sajnos nem tesz jó.
Elgondolkodtam.
Az „állításom” (egyébként nem az enyém, nálam sokkal nagyobb tudású embereké) természetesen szakmailag teljesen megalapozott, erre később visszatérek, de, hogy egy klasszikust idézzek: I couldn’t help but wonder…
Miért nincs a köztudatban ez az egész téma?
A nők 95%-a miért csak akkor hall először a gátizmairól, amikor az első prüszkölésnél elcsöppenő vizeletcseppekel találkozik?
Fúj.
Tabu a téma?
Veled még nem volt ilyen, inkább gyorsan ki is ikszeled a cikket?
Nem is hallottál még ilyenről, és különben is, te még nem szültél, úgyhogy ez rád még nem vonatkozik? Vagy szültél, és még nincs panaszod? Vagy esetleg nem szültél, de máris van?
Tudod, hogy ki foglalkozik a nők medencefenék-izmaival? Senki.
Most már néhányan kezdenek, de alapvetően: senki.
Pontosítok: amíg nincs baj, senki! Amikor már baj van: az első elcseppenések edzés közben, amikor kinyomod azt az X kg-t; futás, köhögés közben, vagy esetleg amikor szülés után vagy, és sokkal nagyobb megterhelésből regenerálódnak ezek az izmok, akkor már egy valaki igen: te.
Aztán te és a nőgyógyászod.
És akkor hirtelen beindul az információ-áradat: a nőgyógyászod ideális esetben elküld egy gátizomtorna tanfolyamra, ahol életedben először találkozol azokkal az információkkal, amiket meghallva csak ennyit mondasz:
„Bárcsak előbb tudtam volna!”
Azt, hogy ahogyan minden izmunkkal, a medencefenék izmaival is foglalkozni kellene. Azt, hogy nekünk nőknek, de a sportoló nőknek meg aztán főleg kiemelten fontos, hogy hogyan edzünk, hogyan élünk.
Mert lehet legyinteni a témára, de a számok sajnos magukért beszélnek. A méhsüllyedés, az elcseppenések, a hólyagsérv és társaik régen tipikusan időskori problémák voltak, napjainkban pedig fiatalok, sportoló nők szenvednek tőle.
Pusztán csak azért, mert információhiányban szenvedünk.
Fúj, undi a téma? Nos, igen, ezért is maradhatott a probléma sokáig a szőnyeg alatt.
Ezekről beszélni nem szexi. Nem cuki. Viszont az életünk része, ha tetszik, ha nem, és a kellő információk birtokában lehet csak felelősségteljesen dönteni életmódról, edzéstípusról, mindenről.
Mert a XXI. században a nők egészsége már nem elhallgatnivaló, nem tabu, hanem olyan téma, amivel a megfelelő fórumokon, megfelelő körökben foglalkozni kell. És akkor talán a lányaink fiatalkorára eljutunk oda, hogy ezekről nem úttörő ufóként kell beszélni, és nem utólag, hanem remélhetőleg az általános iskolai felvilágosítás része lesz, de addigra már egyébként is unásig ismételgettük, és csak legyintenek majd: „Tudooom, Anyaaaa!”
És akkor megkímélhetjük őket a „Bárcsak előbb tudtam volna!”-tól.
Mert a cél a prevenció. Nem a tűzoltás.
Folyt. köv.
