Sziasztok. Hát az van, hogy ezen is túl vagyunk. Persze a férjem szerint ez igazából nem is a gyereknek beszoktatás, hanem az anyáknak, és hát igen, ha őszinték akarunk lenni, leginkább mindkettőnknek.
Hiába voltunk már havi 10 alkalmas bölcsisek (bár leginkább itt csak délelőttösek voltunk, azt is csak két és fél éves korától), az azért teljesen más, amikor reggel elviszed óvodába azt a gyereket, aki eddig konkrétan éjjel-nappal veled volt, és 4-re mész érte, és ezt minden hétköznap.
És hogy mit csinál egész nap? Kikkel? Mit tanul el? Abszolútly outofcontrol.
Nem tudom, hogy mi a titka, de szerencsére zökkenőmentes volt a beszokás. Mondjuk ebben azért nagyon reménykedtem is, egyrészt, mert anno a bölcsis beszokás is pont ilyen zökkenőmentes volt, másrészt egy komolyabb kétségbeesett sírásnál fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna. Leginkább hősiesen én is vele sírtam volna.
De szerencsére ilyesmiről szó sem volt. Persze, volt kezdeti félszegség, és az első napokban „anyaholvagy” szemmel keresés, és én ott voltam, pont úgy és addig, annyit, ahogyan azt megbeszéltük. Hét végére már felszabadultság, szombaton pedig a kérdés: ma miért nincs ovi, anya?
Aztán persze ott van, hogy nekünk, anyáknak is hozzá kell ehhez szokni. Nem leszek álszent, nem mondom, hogy nem elképesztő könnyebbség kettő helyett egy gyerekkel lenni, főleg akkor, ha nincs az embernek rendszeres segítsége.
Egyszerre nagyon furcsa, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy ovis lett.
És hogy min múlik? Fogalmam sincs. Gondolom múlik a gyerek személyiségén. Azon, hogy mit érez anyán. Azon, hogy mit érez apán. Azon, hogy mennyi bizalom van benne, és itt talán visszaköszönnek a válaszkész nevelés első morzsái. És talán azon is múlik, hogy mennyire van felkészítve rá, csak, hogy úgy érezzem, egy cseppet nekem is van részem benne 🙂
Szóval tuti receptem nincs, de azt tudom, hogy nálunk ennek tökéletesen most volt itt az ideje. Az én ügyes nagylányom is érett rá, és hát igen, két hét alatt egészen más lett az én életem is.
A legfontosabb, hogy tudom, hogy ő jó helyen van és élvezi.
Rend van a házban. (Ez valami egészen elképesztően hihetetlen nagy sci-fi/flash egyébként.)
Lett én-időm, amit eddig hírből sem ismertem, mégpedig a pici alvásidejében, ami ovikezdés előtt így nézett ki:
Olívia, aludj kérlek. – Bumm. Bumm. – Olívia, ne rugdosd a falat, mert felébred az öcséd, aludj inkább te is. – De Anya, pisilni kell. – De most pisiltél. (sóhaj) Oké, gyere. – De most már tényleg aludj, tudod, hogy sokkal jobban telik a délután, ha pihentél. – De nem vagyok álmos. – De leragad a szemed. – De nem vagyok álmoooos. – Halkabban, mert felébred az öcséd. – Jóóó. – Bumm. Bumm. Bumm. – Olívia ne rugdosd kérlek a falat. – Jó, de szomjas vagyok. – Ott a poharad, igyál. – De megittam anya. – Jó, maradj, töltök bele. Tessék. De most már aludj légyszives. – De anya, én már aludtam….
Így viszont délután fél 4-re: volt kettesbenidőnk öcsivel, volt énidőm, amíg ő kialussza magát, még akkor is, ha ezt másfél óra alatt két-három keléssel teszi, volt időm főzni, pakolni, takarítani, nagyon ideális esetben, talán még egy kicsit nyomjadanyáztam, és pátyolgattam a webshopot is.
És 4-re pihenten, türelmesen, kisimultan és lelkesen megyünk a nagylányért.
Oké, gondolom ez nem lesz mindig így, de kérlek, még ne ébresszetek fel. Olyan jó most ez így 🙂
