Vélemény. Bár alapvetően úgy gondolom, hogy teljesen felesleges összehasonlítani más-más korokat (legalábbis abból a szempontból, hogy kinek volt könnyebb/nehezebb, már, ha lehet ilyet mondani (nem)), annyi anyukát látok magam körül, aki ostorozza magát „Bezzeg a nagymamám…” kezdetű mondatokkal, hogy ától cettig meghánytam-vetettem magamban a dolgokat.
Régen minden más volt. Szebb. És jobb. A gyerekek úgy születtek, hogy átaludták az éjszakát, három hónaposan pacalpörköltet ettek, fél évesen önállóan jártak a wc-re, egy évesen folyékony, barokkos körmondatokban diskuráltak egymással az aktuálpolitikáról, két évesen pedig simán elslattyogtak bevásárolni, megfőztek, és közben bal kézzel átpelenkázták a kisöcsit, ha épp úgy volt.
Aha.
Nagyon más világot élünk. Nagyon. Már csak, ha abból indulok ki, hogy tizenévesen engem még nyugodtan el lehetett engedni egyedül a gimibe, Budapest mellől, HÉV-vel, az Örs-ön át Kőbányára… Azóta eltelt 20 év (WTF), és a világ vagy egy gátlástalanabb hely lett, vagy csak a technológiának köszönhetően több szörnyűségről tudunk. De tegye fel a kezét, aki nyugodt a gondolattól, hogy a tinilánya egyedül bkv-zik majd középiskolába menet Budapesten…
Más világ, más veszélyek. És bár pozitív ember vagyok, a struccpolitika itt nem megoldás.
Alapvetően azért sem könnyebbnek, sem nehezebbnek nem mondanám a régi időket. Egyszerűen más volt, teljesen más.
-
Az a bizonyos „több generáció”
Unásig hallgatjuk, de igen, bizony régen nem éltek olyan elszeparáltan az anyukák, mint manapság. Legtöbbször több generáció élt együtt, nagyszülők, dédszülők, szülők. A gyerek nem egy anyára jutott, gyakran „közkincs” volt. Simán rá lehetett bízni a rokonságról bárkire, hiszen egészen kiskorától ehhez szokott a gyerek. Az sem volt ritka, hogy a szomszéd, vagy barátok vigyáztak egymás gyerekeire.
Manapság meg? Nagyszülők több száz km-re, már, ha egyáltalán ki akarják venni a részüket az unokák életéből (tisztelet a kivételnek!). Nem lehet hibáztatni őket sem, hiszen sokan közülük egy végiggürizett élet után, ahol a saját igényeiket a végletekig elnyomták, most jutottak oda, hogy végre ők is éljenek.
Ma az anyák nagy százaléka egyedül oldja meg azt, amire régen egy komplett család volt. Így azért elég könnyű belerokkanni.
-
A technológia ad, a technológia elvesz
A technológia amennyit ad nekünk, annyit el is vesz máshol. Állítólag a mai gyerekeknek átlag heti 12 órával kevesebb jut a szüleikből, mint a régieknek. Szomorú, de abszolút nem tartom elképzelhetetlennek. Amennyi előnye van a XXI. századi technológiának, annyi hátránya is, és ennek elsősorban a gyerekeink is isszák meg a levét – ha nem igyekszünk tudatosak lenni a képernyőhasználatot illetően. Ez pedig valljuk be, nem egyszerű.
Nehéz, hiszen nem „csak pötyögés” zajlik a telefonon, de sokan arról is dolgozunk. Azon válaszolunk emailekre, egyeztetünk tárgyalásokat, vezetjük a bevásárlólistát, írjuk be Apával a közös naptárba, hogy mikor kell oltásra menni. Telefonon küldjük a külföldön élő Nagypapának a legfrissebb képeket a kicsikről, és a sort napestig folytathatnám. A kívülálló pedig csak annyit lát: Na, ez is pötyög!
Ha tudatos az ember, és okosan csinálja, akkor a technika modernkori vívmányaival időt nyerhetünk, ám nagyon könnyű átesni a ló túloldalára is.
-
Kevesebb inger, nyugodtabb gyerek
Lazán kapcsolódik az előző ponthoz: elképesztően sok inger éri a mai gyerekeket. Elképesztően. Ma már az, hogy egy másfél-két éves gyerek 60 col-os Full HD nagyképernyőn nézi a hangos, villogó, pörgős, főgonoszos Disney-t, tök normál. Pedig valójában egyáltalán nem az. Sem a történet, sem a kép- és hanghatások nem valók még nekik. Hiába tűnik úgy, hogy „nincs rá rossz hatással”, a picik agya ezeket még nem tudja feldolgozni.
Biztos vagyok benne, hogy a mai gyerekek is sokat vannak szabad levegőn, játszón, kertben, ahogyan mi is, de abban is biztos vagyok, hogy régen még ennél is sokkal többet voltak. Egyszerűen más körülmények voltak, más volt megvalósítható.
-
Edzés, fodrász, kozmetikus, mani-pedi? Meg a nagy francokat:)
Bár a gyerekek első évében max fodrászhoz jutottam el, kozmetikushoz évente egyszer járok, a mani-pedit pedig magamnak csinálom, de edzeni bizony eljárok. Nekem ez fontos. Heti 2-4-szer. Legtöbbször gyerekkel, mert manapság már ezt így is lehet. És ez bizony, amíg HÉV-vel jártam, gyakran elvitte nap felét is. Viszont egy pillanatig sem bánom, mert a gyerek is élvezte, nekem pedig a lételemem a sport. Arról nem beszélve, hogy ez is egy közös program volt az otthonülés helyett.
Ma már ezek a dolgok természetesek, már-már elvárás, hogy az anyuka szülés után is fitt legyen és igényes. Én mégis azt mondanám, hogy nem az elvárás, ami fontos. Az a fontos, hogy az anyuka szülés után is jól érezze magát a bőrében, ne szűnjön meg nőnek lenni, attól, hogy anya lett. Ez persze az első időkben eléggé mission impossible, az egész napos szoptatás és kakis pelenkahalmok mellett, azonban ahogy picit nagyobb a baba, kapuk nyílnak ki. Egy-egy óra magunkra fordított idő is kincset ér ilyenkor.
Régen? Fodrász, kozmetikus, mani-pedi? EDZÉS? Please. Tésztagyúrás és mosás kézzel. Szárítógép? Napersze. Egy kis kapálás a kertben, és megvolt az aznapi tricepsz is.
-
A nők és az önmegvalósítás
Ezt lesarkítva úgy tudnám összefoglalni, hogy régen nem volt, most meg van.
Régen élni kellett, megélni, megteremteni az ételre, az asztalra valót. A nők nem karriert akartak, nem akartak annyifele szakadni, mint most. Ebből a szempontból egyszerűbb volt. Más szempontból meg nyilván nehezebb.
Ma már szintén elvárás, hogy a nő is hozzon pénzt a házhoz. Persze ettől függetlenül legyen ugyanúgy minden megcsinálva, ami „az asszony dolga”.
Aztán persze vannak olyan elvetemültek, mint én is, hogy a gyerek pár hetes kora óta igyekszem dolgozni. Már, amikor lehet. Szerencsés vagyok, hogy a magam ura vagyok, jelenleg én oszthatom be az időmet, így a lopott fél órákkal is tudok haladni. Ha már ugye nem alszik a gyerek…
De tény, hogy ebben szét lehet szakadni, pedig én imádom, amiket most csinálok. De ha az egyik halad, akkor nyilvánvalóan a másik áll. Ahogy nagyobbak a gyerekek, egyre többször érem utol magam, klasszisokkal könnyebb már egy 2 és egy 4 évessel, mint eddig, de azért na. 24 óra semmire nem elég.
-
Nem a gyerek volt az első
Bármennyire is csúnyán hangzik, igaz. Nagyszüleink generációja, saját bevallásuk szerint is sokkal kevésbé foglalkozott a gyerekekkel. Egyszerűen nem olyanok voltak a körülmények.
A megélhetés volt az első, tették, amit tenni kellett, a gyerek pedig felnőtt mellettük. A kisebbeket gyakran a testvérek vigyázták, sokszor hallani, amikor erről a korszakról mesélnek, hogy a gyerekek „egymást nevelték fel”.
A gyerek lelkével foglalkozni? Hogy mit hogyan él meg? Ugyankérlek.
Felnőttek így is, úgy is, de már többet tudunk, és mások a lehetőségeink is. Már tudjuk, hogy a gyerekkorban gyökeredzik a felnőttkori személyiségünk, önbizalmunk, bizalmunk, kapcsolataink milyensége. Egyáltalán nem mindegy, hogy mit hogyan él meg a kisgyerek, és most szerencsére módunk is van vele foglalkozni.
Foglalkozásokra járni, baba-mama tornára, csiri-biri-re, ringatóra, manótornára. Időben észrevenni az apróságokat, például, ha figyelemzavaros a gyerek, vagy ha speciális igényű – és törődni ezzel is.
Más idők, más prioritások.
-
A sírni hagyás és a ridegtartás
Ez a téma nálam egy gyenge pont. A csecsemő sírni hagyásáról (mint anno kifulladásig sírni hagyott csecsemő) nem tudok objektíven, elfogulatlanul beszélni, bár istenatanúm, igyekszem. Mégis inkább arra kérném azokat, akik ezt a módszert alkalmazták, hogy ugorjanak e pont utolsó bekezdéséhez, mert nem célom senkit megbántani, de a következő sorok lehet, hogy mégis pont ezt tennék.
Régen az újszülöttek sírni hagyása nem csak, hogy elfogadott volt, de orvosok, védőnők kimondottan utasították a fiatal anyukákat, hogy ezzel „tesznek jó” a gyereknek, mert így majd megerősödik a tüdeje, és megtanulja, hogy éjszaka aludni kell, és hasonló nonszensz dolgok.
Persze voltak már akkor is, akik inkább az ösztöneikre hallgattak a védőnő helyett, és nem hagyták sírni a piciket. Azóta okosabbak vagyunk, sokat fejlődött a pszichológia, de józan paraszti ésszel végiggondolva is tudjuk, hogy a csecsemő nem azért sír, hogy kiszúrjon az anyjával, hanem azért, mert szüksége van a közelségére. És azzal, hogy ezt megadjuk neki, nem elkényeztetjük, hanem egy kiegyensúlyozott, boldog gyerek, majd felnőtt kerekedik belőle, aki bizalommal fordul a szülei, a világ és önmaga felé.
Ez sajnos nem mondható el a sírni hagyott gyerekekről. Igen, a picik valóban abbahagyják a sírást, de nem azt tanulja meg, hogy éjjel aludni kell, hanem azt, hogy hiába kér segítséget, nem kap. Hogy hiába szólítja az anyját, nem jön. Hogy hiába szólítja meg a világot, semmiféle válasz nem érkezik rá. Én azt gondolom, hogy ennél szomorúbb dolog a világon nincs.
Semmi meglepő nincs abban, hogy egy olyan világban élünk, ahol a felnőttek nagy részének komoly problémái vannak az érzelmei kifejezésével. Mégis hogyan merné kifejezni őket, ha már csecsemőként, majd kisgyerekként megtanulta (katonadolog!), hogy teljesen mindegy, hogyan érez, senkit nem érdekel?
Lányom világéletében áldott jó alvó volt. Fiam az ellentetje. Mindketten kizárólag anyatejes babák. Soha egyiküket sem hagytam sírni, egy percre sem. Voltak nehéz időszakok? Persze, hogy voltak. Vannak is. Kóvályogtam reggelente a fáradtságtól? Persze. Több, mint egy éven át 8-10 kelés volt az átlagos. Néha több. Két éves a fiam, és még mindig kelünk éjjel. Csinálnék bármit másképp? Nem, soha. Két kiegyensúlyozott, bizalommal teli, önálló, talpraesett gyermekem van, akik bizalommal vannak felém, felénk, önmaguk felé és a világ felé. És számomra ez mindennél fontosabb. Az átaludt éjszakáknál mindenképpen.
Viszont az tény, hogy ha nem foglalkozunk a síró gyerekkel, úgy sokkal könnyebbek a szülőknek a hétköznapok. A gyerek járókában, és máris van idő takarítani, főzni, és lényegében bármire. Éjszaka a szülőknek alvás van, reggel kipihenten ébrednek, és mehet minden szépen elölről. A hosszútávú következményekkel pedig ráérnek később foglalkozni. Vagy akkor sem.
-
Az idő megszépíti a dolgokat
Tudjuk, hogy van ez. 🙂 Kislányom születése után még sokáig hajtogattam félig viccelődve, hogy ezen a napon igazából az anyákat kéne ünnepelni, hogy túléltük a szülést 🙂 Így pár év elteltével, amikor eszembe jut a szülés, most már nem a fájdalom az első, ami beugrik, hanem hogy milyen érzés volt először a kezemben tartani őket <3 Az idő mindent megszépít, már pár év távlatából is, 20-30-40 év távlatából meg aztán főleg.
Nem volt egyszerű régen sem, és most sem. Egyszerűen más, más körülmények nehezítették, és más körülmények könnyítették az anyaságot. Más volt a prioritás, más élethelyzetek. Talán a legfontosabb, hogy elfogadjuk ezt a másságot, és ne hasonlítgassuk a mostani életünket a régiek életéhez. Nekünk már ezek közt a körülmények közt kell szülőnek lenni, helyt állni, nevelni, szeretetben, úgy, ahogy a legjobbnak látjuk és érezzük.
A többi pedig majd kiderül.
