Alapvetően azt látom magam körül, hogy nagyon sok anyuka szívesen sportolna, de valahogy félnek nekikezdeni, kétségeik vannak, valami visszatartja őket. Nem kell nagy dolgokra gondolni, apróságok, amik éppen elegek ahhoz, hogy húzzuk-halasszuk a sport elkezdését és a jól megszokott kis komfortzónánkon belül mozogjunk, amibe aztán elég könnyű benne ragadni.
Newsflash: ezzel mindenki így van az elején. Mindenkiben ott motoszkál, hogy hú, mi lesz, ha sír a gyerek edzésen? Mi lesz, ha sír a gyerek a villamoson/buszon/metrón/héven? Mi lesz, ha izomlázam lesz, és elmegy a tejem? Nincs egy normális edzőcuccom sem, macinaciba mégsem mehetek…?! (Vicces vagy nem, őszintén, tegye fel a kezét, akinek ez nem fordult meg a fejében.) Kistesót akarunk, biztos jó ötlet sportolni? És a sort folytathatnám.
Hidd el, ezek a kétségek minden anyuka fejében megfordulnak – természetesen megfordultak az enyémben is. Olyannyira, hogy szülés után nem sokkal meg is kerestem privátban az egyik edzőmet, akihez terhestornára jártam, és tudtam, hogy babás edzést is tart, hogy figyu, én majd jönnék, de izé, mi lesz, ha mondjuk nem tudom, SÍR a gyerek? (nemröhög. – Igen, akkoriban még érdekelt, hogy mit szólnak mások… szerencsére #gyorsanelmult)
Az edzőm egyébként egyáltalán nem röhögött ki, valószínűleg nem én voltam az első, akit ez a kérdés foglalkoztatott (vagy de, csak jól titkolta), és megnyugtatott, hogy az ég egy adta világon semmi nincs. Ugyanúgy, mint otthon: felvesszük, megvigasztaljuk, az edzésben pedig improvizálunk.
Szóval összeszedtem minden bátorságom, a hat hetes kontroll másnapján hátamra csaptam a picit, és bevetettem magam (persze ésszel) az edzőterembe. Oké, nyilván dobott a motivációmon, hogy aktív bérletem volt, ami a hat hetes kontrolltól újra ketyegett… #tellmeaboutmotivation
Ez most szépen úgy hangozna, hogy „és a motivációm azóta sem csappant meg” – csak éppen ez így nem lenne igaz.
Nem vagyok én sem tökéletes #fitmom (sőt, per pillanat elég távol állok tőle), nekem is van, amikor befordulok, befalsulok, néha jól esik punnyadni, na. De azért alapvetően nagyon-nagyon meghatározza a hangulatomat, a hozzáállásomat az élet dolgaihoz, a mindennapokhoz, a türelmemet a gyerekekhez, szóval úgy kábé mindent, az, hogy hányszor jutottam el edzésre, hogy le tudtam-e vezetni a felgyülemlett feszültséget, magyarán, hogy sportoltam-e.
Kislányom születésétől a kisöcskös születéséig eltelt 21 hónap alatt mindössze egy hónap volt, amikor annyira megcsappant a motivációm, hogy nem edzettem. Érdekes módon ez egyébként nem a terhesség alatt volt, azt gond nélkül végigedzettem egészen az utolsó napokig.
Most viszont, a második gyerek után picit lassabb a visszaállás. Picit később kezdtem, picit lassabban mennek a dolgok, és míg a kislányomnál a szoptatás nem kavart be semennyire, most valahogy nehézkes az egész, bár tény, hogy a legnagyobb gond a farkasétvágyammal van. Ideig-óráig felül tudok kerekedni rajta, de valahogy mindig visszaesek. Csináltattam vérképet is, hátha pajzsmirigy-probléma áll a háttérben, de nem. Szimplán csak túl sokat zabálok.
Szóval ilyen ez az edzés-téma. Vannak visszaesések, vannak lazább időszakok, főleg 1-2-3-4 gyerek mellett. De hidd el, egy (közepesen) kialvatlan éjszaka másnapját is szebbé varázsolja egy kis magadra fordított idő, még, ha gyerekkel mész ide is, fél lakással a hátadon/táskádban, és 43 dolgot kell hozzá összelogisztikáznod, hogy ott lehess.
Kell ennyi.
Ha nagyon snassz akarnék lenni, mondhatnám, hogy mert megérdemled. Mert amúgy tényleg meg. De ami még fontosabb: szükségünk van rá.
Neked. A testednek. A lelkednek.
