NyomjadAnya!

Anyaság, sport, humor, motiváció.
Anyaság

Rinyaposzt, de aztán mégsem

Január vége. Végre eljutottam egy edzésre, ráadásul gyerekek nélkül. Beszélgetünk. Mi is a blogod címe? Nyomjadanya. Jatényleg, múltkor mesélte valaki, hogy milyen viccesvagy. Irulok, pirulok, és örvendek, hogy tetszik, de ha most írnom kéne, akkor csak rinya poszt lenne belőle, az meg van elég az interneten. Meg amúgy is, időm sincs, meg energiám se, kedvem se, még a rinyához sm.

Hát, pedig kell néha az is. Hiszen a része az is.

Igaz.

Úgyhogy tessék. A szivárvány és rózsaszín csillámpónik helyett íme a januárom.

Rinyaposzt következik. Aztán végül mégsem.

Chapter one

Egy éves lett. A Nővére innen aludta át az éjszakákat újra (tudomfúj, szégyellem is magam), úgyhogy eléggé tépdestük a centiket. Mondanom sem kell, kisfiam betöltötte az egyet, és baromira nem történt semmi. Pedig én már esküszöm minden megpróbáltam.

Ne egyen este, csak anyatejet, az könnyen emészthető. Nem alszik.

De egyen este, tömjük meg, legyen tele a pocak. Most sem alszik.

Délután se egyen. Így most alszik? Persze, hogy nem.

Délután egyen, de könnyen emészthetőt. Na most alszik?

Nem, inkább lassan felszívódót. Most sem alszik.

Biztos fázik, fűtsünk be. Persze, hogy nem alszik.

Szerintem túl meleg van, nyissunk ablakot, na vajon alszik?

Köhögött ma kettőt, bekenem a mellkasát, hátha majd úgy alszik.

A nózira meg kenjük ezt, tessék, na hátha majd most alszik.

Hasára meg a pocakolaj, ha esetleg az fáj, akkor majd mindjárt nem fáj, és akkor hátha alszik.

Kenjük be az ínyét is, biztos, ami biztos. Naná, hogy most sem alszik.

Ne kenjük be semmijét, hátha majd úgy alszik. Na szerinted alszik?

Ürítsük ki az ágyát, hadd terpeszkedjen. Beveri a fejét, persze, hogy nem alszik.

Párnázzuk körbe, majd jól odabújik. Így meg nem fér el, szerinted alszik?

Agykontrollozunk este. Hónapok óta. Naná, hogy nem alszik.

Homeot még nem próbáltuk, azzal pedig majd talán alszik.

Párologtassunk, biztos száraz a levegő. Amúgy az, de persze most sem alszik.

Illóolajozzunk. Én bekábulok, de ő most sem alszik.

A levendula jót tesz, az nyugtat. Engem nem, de őt hátha. Na most alszik?

Citromfű, azt meg igya, a gyerek éjfélig egyhuzamban három órát alszik… Wait, what…?!

Mostantól citromfű intravénásan… na nem ám, mert attól meg hátha megint még ennyit sem alszik

Chapter two

Szóval eltelt az elmúlt jó pár hónap, fél év. Alig alvással, alig edzéssel. És itt az edzés nem csak azért fontos, mert fontos az edzés (..), hanem mert az az én feltöltődésem, az az én egyetlen én-időm. És mostanság bizony nem nagyon volt. Volt viszont 0-24 együttlét a gyerekekkel, folyamatosan, egy éve, de inkább három, segítség párhavonta, babyszittyó még mindig nincs, pedig mindig megfogadom, hogy már igazán nagyon itt az ideje. Takinéni kéthetente jön, hogy megmentse, amire esélyem nem lenne, főzni már néha van időm, de még mindig többször nem, mint igen, pedig már nagyon szeretnék. Férj pedig a belét is kidolgozza, no és persze bringázza, és itthon is kiveszi a részét a dolgokból (el ne mondjátok neki, hogy ezt mondtam.). No, és aztán lassan, három év után, egy kettesben töltött pár óra sem jönne már rosszul.

És az a baj ezzel, hogy hiába a legcukibbak a gyerekeid az egész bolygón, ha nincs semmi más feltöltődési lehetőséged, csak a velük levés, akkor ez szép lassan felemészt. De hát ezt ti pontosan tudjátok. Így jutottam a kvázi idegösszeomlás szélére múlt héten. Jó, azért a lipótmezőre még nem utaltak volna be, de én magamat örömmel.

Szóval összecsaptak a hullámok, és akkor megmentett Anyós. Feljött 48 órára, és kábé a tudta nélkül rángatott ki a sz@rból.

A két nap alatt:

Edzettem egyet egyedül. Postán voltam egyedül. Boltban voltam egyedül. Dolgoztam. (Ember még így excelben táblázatszerkesztésnek nem örült. ÚRISTENDEJÓVOLT.) Egyedül válogattam a szennyest. Egyik nap főztünk, másik nap menüt vettünk. Az ÖSSZES vasalnivaló eltűnt. Az összes hülye kis miniatűr gyerekruha összehajtogatva. (Esküszöm, eladom rögtön a felét, minek ennyi ruha?!) Szennyes? Az meg mi? Na jó, egy adag maradt.

Ma este újra egyedül maradtam a gyerekekkel. Vigyorogva pattogtam az etetőszékek közt, miközben telitorokból énekeltem, hogy ESTE FESS A PESTI NŐ... Idióta szökkenésekkel tálaltam a vacsorát, a Nagylány velem énekelt, a pici ritmusra rugózott és verte az etetőszéket. Nem tudom, hogy eltűnődtek-e rajta, hogy a türelmetlen, végtelenül fáradt anyjukból hogyan lett újra táncoló, pörgő-forgó kacarászó tinilány két nap alatt. Értették-e, hogy a Mama épp megmentette Anyát.

Jó, most kicsit költői vagyok, de hát én most pont így érzem magam.

Mint egy megmentett házisárkány. Vagy na, királylány akarommondani.

Chapter three

Esti altatás. A nagylány már félálomban, a pici épp negyvenedszerre mászik le meg fel az ölemből, mászna be az alvó nővére mellé, ha felveszem, lekéredzkedik, ha leteszem felkéredzkedik. Nyűglődik. Fél órája altatok. Háromnegyed. Felveszem, sír, leteszem, sír. Kezdek kizökkenni. Aztán valami kattan.

Messzire dobom a telefont és elvetődöm a földön, a leterített pihepuha pokrócokon. A picinek hallom, ahogy felcsillan a szeme. Mellémfekszik. Belefúrja azt a tökéletes kis pofiját az én tökéletlen anyafejembe. Mosolyog, az apró kis babakezekkel simogatja az arcom, hajam, meg a szemgolyóimat.

Fordul kettőt, mellémbújik, elgurul, vissza. Belefúrja a fejét a fejembe. Lecsukódik a kis szeme.

Ránézek. Elolvadok.

Az enyém a legtökéletesebb kispasi az egész világon.

Az enyém a legtökéletesebb kiscsalád az egész világon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.