Sokat agyalok mostanság a biztonság kérdésén, azon belül is a gyerekeim biztonságán. Igyekszem nem túlaggódni a dolgot, alapvetően nem vagyok egy nagy paramami, de nehéz a sok szembejövő történet mellett elsétálni, főleg, hogy ezek a történetek már nem idegenekkel történnek, nem messzi országokban, hanem itt és most, velünk, veletek.
Manapság egy anyának (általában talán az anyukák többet foglalkoznak ezzel a témával) olyan dolgokat kell kétszer is meggondolnia, amik régen talán fel sem merültek, vagy felmerültek, de sokkal kevésbé voltak kockázatosak. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Az internet korában már egy-egy ártatlan nyári, fürdőbugyiban pancsolós kép is pillanatok alatt a rossz kezekben köthet ki. Még csak rossz szándék sem kell hozzá, elég egy elhagyott telefon, egy feltört bármi. De már attól is görcsbe rándul a gyomrom, ha eszembe jut, hogy egyedül engedjem el a gyermekeimet majd valahova. Hogy lesz, amikor nem leszek ott, ha meg kell védeni.
Alapvetően jó emberismerősnek tartom magam, ha valakitől esetleg a hideg ráz, akkor egyszerűen nem hagyom a gyerek közelében. De mi lesz, ha nem leszek ott?
Valahogy a mi gyerekkorunkban mintha még nem kerítettek volna ennek ekkora feneket. Mondjuk honnan is tudhatnám, hiszen akkor én voltam a gyerek, akit óvni kellett/vagy nem is kellett akkor még annyira. Vajon akkor kevesebb alapja volt? Kevesebb szexuális bántalmazás, erőszak, visszaélés történt? Kevesebb atrocitás érte a nőket és a gyerekeket? Vagy a számok hasonlóak voltak, csak a beteg történetek nem nem kaptak ekkora nyilvánosságot, mint most, a XXI. században?
Azt hiszem egyébként, a mi generációnk gyerekkorában is rengeteg volt a szexuális bántalmazás. Legalábbis a számok ezt mutatják.
Az én életemből valahogy a szexuális erőszak kérdése elég sokáig kimaradt. Azok közé a szerencsés nők közé tartozom, akivel nem történt semmi ilyesmi, ezt így utólag egyébként elképesztő mázlinak tartom. Ezért valahogy úgy gondoltam erre a kérdésre, mint egy távoli, misztikus dologra, ami annyira borzasztó, hogycsakna, de mivel nem ismertem senkit, akivel megtörtént (illetve gondolom inkább nem tudtam, tudok róla), így nem különösebben foglalkoztam a témával.
Akkor ért az első sokk, amikor bekerültem egy szigorúan titkos fb csoportba, mely a nőiességgel, szexualitással foglalkozik, és a csoport bizalmi jellegéből adódóan mindenki bemutatkozással kezdett. De olyan őszintével. És csak jöttek és jöttek a sztorik, amikben a kisgyermekkorban elszenvedett rokon/idegen/nem idegen/távoli/közeli ismerős által elkövetett szexuális bántalmazás felbukkant.
Elképedtem.
Ennyire? Ennyien?
Aztán itt vannak most ezek a sztorik. Erőszak, de nem messze, nem máshol, hanem itt. Itthon. Bevásárlóközpont wc-jében. Olyan bevásárlóközpontéban, ahol megfordulunk. Te is, én is, a gyerekeink is.
Felnőtt a gyerekkel. Gyerek a gyerekkel.
Oviban – egyik kislány másikat. Itt Budapesten.
…Mivaaan?!
Bárhogy is legyen, ez manapság sajnos már nem az a téma, ami mellett nekünk, szülőknek szó nélkül el szabadna sétálni. Pedig kedvem lenne kikszelni ezt a cikket, a laptopot, az egész témát, kihúzni az internet, meg úgy egyáltalán tudomást sem venni erről az egész beteg dologról. Egyszerre érzem magam tehetetlennek, dühösnek, felháborodottnak, és még millióegy mindennek. Világgá futnék, csak az a baj, hogy a struccpolitikától még egyetlen probléma sem oldódott meg.
És bár nem gondolom, hogy a rettegés a megoldás, és a túlféltés sem túl célravezető, tény, hogy foglalkozni kell a témával, mert attól nem lesz nagyobb biztonságban a gyerek, hogy mi elfordulunk a témától.
A mi felelősségünk
Szülőként kötelességünk mindent megtenni azért, hogy a megfelelő neveléssel minimalizáljuk egy esetleges kétes közeledés esetén a bekövetkező tragédiát. A mi felelősségünk úgy nevelni a gyereket, hogy tudjon nemet mondani. Hogy tudja: a teste az övé.
A mi felelősségünk felkészíteni őket az életre. És őszintén: ez baszott nehéz.
Mit mondjunk, mit tegyünk?
A témáról ITT olvashattok egy nagyon jó összefoglaló cikket, ezeket nem ismételném el, leírják benne a fontos pontokat, érdemes időről-időre előkapni, és tudatosítani őket.
A két legfontosabb dolog, amit én már a 28 hónaposommal próbálok megbeszélni, illetve érzékeltetni, az ez a két pont:
1. A bugyiszabály, vagy fehérneműszabály – oda senki nem nyúlhat az engedélyünk nélkül. Anya, apa fürdéskor, pelenkacserekor. És anya, apa jelenlétében doktorbácsi, doktornéni. Más senki.
2. A tested a TIÉD. – Nekem ez bizonyul a legnehezebb leckének, amit meg kell tanítanom a lányomnak. Még nincs kétésfél, de hát ezt nem lehet elég korán kezdeni. Ugye itt a lényeg az lenne, hogy a gyerek megtanulja, hogy ha ő bármilyen érintésre nemet akar mondani, akkor megteheti. Ha nem akar ölelést, akkor senki nem fogja megölelni, mert ő elhúzódik, vagy ha nagyobb, kimondja, hogy most nem szeretném. Ha nem akar puszit, akkor elhúzódhat. Egészen egyszerűen, mert az az ő teste.
Ezt sajnos nehéz, és azért nehéz, mert a nagyszüleink idejében ez még nem így működött. Jött Gizi néni, azt ha úgy tartotta kedve, szanaszét puszilgatta azt a szegény gyereket. Persze mondhatnánk erre, hogy szegény gyereknek soha ne legyen nagyobb baja, mint hogy Gizi néni szétpuszilgatja. Természetesen nem Gizi nénivel van baj, és nem is a puszijaival. Hanem azzal, amilyen üzenetet közvetít ez a gyereknek:
Nem számít, hogy nem akarod, engedned kell a felnőttnek. És aztán jön a nagypapa, nagynéni, szomszéd bácsi, vagy akár anya, vagy akár apa, és mindenkinek engedni kell, hogy akkor ölelgessen, puszilgasson, amikor kedve tartja. Nem egy ráketszájensz innen összerakni, hogy hogyan reagál majd a gyerek, ha a szomszéd bácsi kezdi el ölelgetni…
Egyszóval meg kell tanítani a gyereknek, hogy nemet lehet, sőt, igenis nemet kell mondani. Felnőttnek is. Gyereknek! Rokonnak is!
És ennek megtanítása elsősorban az anya feladata.
Nem túl hálás feladat.
Szóljak rá a nagyapára/nagynénire/Gizi nénire, amikor ő csak szeretettel megpuszilgatja a rég látott kis kópét?
Igen, szólj rá.
Te leszel a szemét, bunkó?
Egészen biztosan.
Megéri, ha ezzel hozzájárulsz ahhoz, hogy a gyereked egy potenciális vészhelyzetet jól reagáljon le?
Hát hogy a fenébe ne…
Hát szóval nem egyszerű ez a téma, nagyon nem. És ami még nehezebbé teszi, hogy fogalmad sincs, hogy jól csinálod-e. Ez majd csak később derül ki.
Jóval később.