Kötődő nevelés. Annyit olvasni mostanság a témában, hogy néha olyan érzésem van: még a csapból is kötődés folyik. És mégis, időről-időre szembejönnek velem anyukák, akik kedves mosollyal az arcukon és gyanútlan ártatlansággal mesélik, hogy már ki kellett jönni a férjükkel a hálóból, annyira sírt a gyerek… Akik szerint követendő példa, hogy ők bizony csak akkor mennek be a gyerekszobába, ha a gyerek beteg… Akik szerint a gyereket 0 napos korától nevelni kell az alvásra… És nem veszik fel a síró csecsemőt, mert így tanulja meg a rendet…

Nos, mondok valamit.

Én vagyok az a csecsemő.

Én vagyok az a csecsemő, akit órákra egyedül hagytak az üres, sötét szobában, mert meg kellett tanulnom egyedül aludni. Az a csecsemő, aki nem kapott segítséget, amikor kért. Az, aki nem baj, hogy sírt, mert így legalább „megerősödött a tüdeje”.

Én vagyok, és közben felnőttem.

És persze megtanultam a fentieket. A fentieket is. Hogy mi mindent tanultam még, hogy milyen szinten befolyásolták ezek a csecsemő- és kisgyermekkori dolgok az egész életemet, arra csak most kezdek rádöbbenni, amikor nekem is gyermekem született.

Eddig csak azt tudtam, hogy csak magamra számíthatok, ha baj van.

Azt, hogy soha, senkiben nem lehet megbízni.

Hogy vannak családok, ahol, mint a tündérmesékben, bizalmi légkör van a szülők és a gyerekek közt. Hogy vannak családok, ahol meg tudják egymással beszélni a fontos dolgokat.

Nekem ez nem hiányzik, tényleg nem hiányzik, mert elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, olyan, mintha egy buborékban éltem volna. Én bent. Mindenki más pedig kívül.

30 év kellett, hogy beismerjem magamnak: nem tudok kötődni az anyámhoz. Nem megy. Nagyon sokáig azt hittem, hogy velem van a baj. Biztos bennem a hiba, ilyet nem lehet nem érezni, hát anya csak egy van, és próbáltam felfedezni bennem annak az érzésnek a nyomait, amit másokban látni véltem, amikor az anyukájukról beszéltek. Nem sikerült.

Mostanra kezdem elfogadni, hogy ez van, és pár, a témában olvasott szakirodalom után azt is elkezdtem megérteni, hogy ennek nagy része a csecsemő- és kisgyermekkori nevelési módszerből fakad, nem pedig velem van a baj.

Azt hiszem, sosem állt hozzám közel. Vagy lehet, hogy csak most tűnik már így, nem tudom. Hogy milyen volt gyermekkorunkban a viszony, nem tudom, nem emlékszem, de nehéz elképzelem egy szeretetteljes ölelést, vagy egy meghitt… bármit.

Nem hiányzik az a bizonyos anya-lánya meghitt viszony, mert elképzelni sem tudom (tudtam eddig), hogy milyen lehet.

Mikor megszületett a gyermekem, és megtapasztaltam ezt a fajta feltétel nélküli szeretetet, akkor kezdtett el halványan derengeni, hogy mennyire másképp is lehetne ez.

Félreértés ne essék, én nem haragszom az anyámra. Nem is neheztelek, egyszerűen csak nem igazán érzek semmit.

Elmondom még röviden, mi jellemezte nagyon sokáig az életem.

Bizalmatlanság. Önbizalomhiány kapcsolatokban, munkában, kreativitásban. Súlyos önértékelési problémák. Örök bizonyítási kényszer. Csillapíthatatlan szeretetéhség. És a mindig, mindent átitató érzés: csak magadra lehet számítani.

Mint nemrég megtudtam, ezek, az anyám által alkalmazott nevelési módszer (amit a pszichológiában elkülönítő kötődésnek hívnak) felnőttkori következményeinek mintapéldái.

Persze ezek mellett lehet mosolyogni. Lehet így is, igaz sokkal nehezebben, de megtalálni a boldogságot, családot alapítani, küzdelmes munkával önbizalmat építeni, tudatosan szuggerálni, hogy igenis, jó vagyok abban, amit csinálok. Hosszú évek alatt megtanulni bízni. Az emberekben. A párodban. Önmagadban. Sok év alatt kiírtani a tudatalatti beidegződéseket, kemény munkával a felszínre hozni és megoldani olyan dolgokat, melyeknek ott sem kellene lenniük.

Csak tudod, ezt lehetett volna másképp is. Fel lehetett volna venni azt a síró csecsemőt, mert nem elkényeztetted volna, hanem megtanulta volna, hogy érdemes a világot megszólítani, mert az válaszol. Hogy érdemes bízni, mert van, akire mindig lehet számítani. Hogy nem értéktelen, hanem valaki, aki számít, akinek nem kell megjárni a pokol bugyarait, csak azért, hogy a szeretetéhsége valamelyest csillapodjon. Aki, bár nyilván követett volna el életében hibákat, és megjárta volna kamaszkora és fiatalkora mélyrepüléseit, a maga érzelmi hullámvasútjait, a maga poklát, de AZ a pokol, az nem EZ a pokol lett volna.

De persze, az már nem az én életem lett volna, és mivel alapvetően hiszek az „így kellett lennie”-elvében, ezért nem is elégedetlenkedem.

És ki tudja, talán azért kellett így lennie, hogy ez a pár sor megszülessen, és eljusson maroknyi anyukához. És ha csak egyikük is a fejéhez kap, és változtat, akkor már megérte.

Mert persze ez is, mint minden más, egy több tényezős egyenlet. A csecsemőkori sírni hagyás egy olyan dolog, melynek kárait nehéz jóvátenni, de biztosan nem lehetetlen:

a megoldás sok-sok szeretet, törődés, kötődés… és még több szeretet.

Author

1 Comment

  1. Mintha csak én írtam volna… De még kiegészíteném annyival, hogy a párkapcsolatomban is érzem rendesen a hátrányát.. Küzdök magam ellen, de nagyon nehéz..

Write A Comment